03 Vállalható áldozat?

Vállalható áldozat?

Ugyanis az elmúlt 10-20 évben MINDIG, MINDENHOL azt hallottam, bármelyik orvos rendelőjébe is vitt a sors, hogy: „ahhoz, hogy a maga fogait meg lehessen szabályozni, ahhoz 4 (jó) fogát egészen biztosan ki kell húzni.”.

Aztán hallottam ennek a cifrázós változatát is, miszerint: „felül egészen biztosan 2 fogát kellene kihúzni, alul elképzelhető, hogy elég lenne csak 1 fogat kihúzni”.
Erre szintén kikerekedett a szemem – csakúgy, mint a „felül 2 – alul 2” szöveg hallatán -, mivel elképzelni sem tudtam, hogy az mégis hogy nézne ki: vajon melyik egy fogamat kéne alul kihúzni, és miért „csak” azt az egyet? Vagy mi döntené el, hogy elég csak azt az egyet, vagy mégis inkább kettőt kellene? Mert – bár nem vagyok hozzáértő – azt azért még én is gyanítottam, hogy a szimmetria érdekében igen kockázatos lenne úgy megfosztani engem a fogaimtól, hogy páratlanul teszik azt. Ha felül kettő sorsa van biztosan megpecsételve, akkor alul miért csak egy fogé? Vagy akkor hogyan találkoznának a fogaim alul-felül, ha a fogaim felül páros létszámban lennének meg, alul viszont páratlanul? Még én is tisztában voltam azzal, hogy az ember fogazatát nem véletlenül osztják 4 kvadránsra, négy részre. Mert így találja meg a párját az alsó fogazat a felsővel. És ebbe nem fér bele számomra az, hogy fogeltávolítást követően az egyik fogív hosszabb, mint a másik.

Már eleve azt nehezen vette be a gyomrom 10-12 évesen (és később is, amikor már elmúltam 20-25, meg 30 éves is), hogy miért kellene ahhoz 1, vagy akár 4 jó fogamtól megfosztani engem, hogy szabályosan állhassanak a maradék fogaim. Ez 10, meg 20, de 30 évesen is csonkításnak hatott. Nem hathat másként. Amíg egy fognak az eszmei értéke pénzben nem kifejezhető, mert az a fog egy hibátlan, jó fog, és betölti (vagy betölthetné) a funkcióját, vagyis rágásra/harapásra használható, addig ez mindig csonkításnak fog hangzani, akárhány éves embernek (gyereknek, vagy felnőttnek) mondják is. És ezért ez a kijelentés elfogadhatatlan.

Persze, nekem is van egy csomó olyan ismerősöm, akinek szintén ki kellett húzni kiskorában fogait ahhoz, hogy meg lehessen szabályozni, és persze ők is túlélték, itt vannak, de ettől én még nem tudtam elfogadhatóbb ténynek felfogni ezt az egészet, mert ők is túlélték, és mert jól vannak.

Pont ez a mindenhol hallott mondat tartott vissza 31 éves koromig attól, hogy belevágjak a fogszabályzásba. Na, azért az ára sem volt éppen túl nagy csábító erő, de az ember bizonyos anyagi áldozatokat hajlandó meghozni, ha annak értelme is van, és nem jár felesleges csonkítással.

Szóval – miután az első iskolai fogorvosi vizsgálat feltárta ezt a laikusként is könnyen felismerhető problémát, hogy itt bizony fogszabályzásra lenne szükség – ezt a felismerést rögtön követte az a bizonyos bicskanyitogató mondatrész, miszerint „bizony csak foghúzás árán lehet megoldani”.

Akkoriban még a szüleim hoztak döntéseket helyettem – lévén, hogy gyerek voltam – és apukám akkori döntését csak a mai eszemmel (és a mögöttem lévő „kalandos utat” bejárva) tudom igazán díjazni: mert ő úgy döntött, hogy az „én lányaimnak (mert hogy van egy ikertesóm is, ugyanezzel a problémával) jó fogait nem engedem kihúzatni! Majd ha ők felnőtt fejjel úgy döntenek, hogy ki akarják húzatni jó fogaikat, csak hogy szabályosan álljanak, akkor arról döntsenek ők maguk, felnőtt fejjel. De amíg ők gyerekek, és én döntök helyettük, addig bizony maradnak a fogaik a helyükön, és sajnos maradnak így csálén, ahogyan kinőttek.”

Namost egy ilyen mondat a szülőm szájából esetleg felháborodást kelthet egy mai fiatal gyerekes szülőben, mivel „hogy lehet már valaki ilyen konzervatív”, és egy mai fiatal gyerek/tini számára is lehet felháborító, különösen mivel manapság annyira szépség-és tökéletesség-orientált világban élünk. Mert egy tini is gondolhat apám válaszára úgy, hogy „persze, és akkor apám tilalma miatt kelljen ilyen ocsmány, csámpás fogazattal átesnem a tinédzserkoromon és így kell kinéznem egészen felnőtt koromig? Nehogy már ő mondja meg!”

A nem vállalt áldozat és ennek ára

És valóban: ebben lehet igazság: mert amíg nincs fogszabályzó, addig maradnak a csámpás fogak, mint ahogy maradtak az én esetemben is. És nem mondanám, hogy könnyű volt átesni a tinédzserkoromon ilyen előnytelen mosollyal.

Mert így nekem mindig oda kellett arra figyelnem, hogy kire miként mosolygok, és főleg arra, hogy hogyan mosolygok akkor, ha osztályfotó készül, vagy később, az okostelefonok világában, amikor már bárki fotózhatott.
Különösen akkor volt idegesítő, hogy az én fogaim úgy állnak, ahogy, amikor igazolványképet készítettem, és a fotós megszólalt, hogy „nagy mosolyt kérek!” Mert bizony tőlem azt várhatta napestig! Vagy, amikor osztályfényképezés volt, és a nevetgélős, lazább kép készült, a fotós ismét elkiáltotta magát, hogy „mondjátok háromra, hogy KOLBÁÁÁÁSZ!”, akkor én bizony azt sem mondtam.
És sorolhatnám tovább az önfeledt széles mosoly-jellemezte eseményeket: osztálykirándulás, szalagavató, ballagás, érettségi bankett, diplomaosztó, stb. Ezek a fontos események mind széles mosoly nélkül lettek megörökítve, és aki csak fotókról ismert volna, biztosan azt hitte volna rólam, hogy én egy citromba haraptam kisgyerek koromban, és azóta úgy is maradtam. Magamban az ilyen zárt szájjal kivitelezett mosolyomat úgy neveztem el, hogy ez a „Mona Lisa – mosolyom”.

Viszont apám válaszáról csak jóval később igazolódott be, hogy mégis csak jó döntést hozott, 2017. március 21-én, amikor megtaláltam végre azt a rendelőt, ahol először hallhattam azt a rég áhított mondatot, hogy „elég valószínű, hogy egyetlen fogadat sem kell kihúzni azért, hogy megszabályozhassuk” - ez a megfogalmazás, ez a mondat életem végéig belém égett.