05 A fordulópont

Szóval elérkeztem 30 éves koromig, és a világháló berobbanásával (ami megtörtén már olyan 13 éves koromban) sem találtam megoldást a problémámra. Nem találtam olyan rendelőt vagy fogorvost, ahol azt a számomra hihetetlennek és lehetetlennek tűnő vágyott mondatot hallhattam volna. Sehol.

Így hát beletörődtem a megváltoztathatatlanba. 30 éves koromig voltam hajlandó várni, halogatni, de – gondoltam - van már annyi csálé fogakkal eltöltött év a hátam mögött, hogy megunjam. És akkor elhatároztam, hogy nekem most van végre annyi pénzem is, amibe egy ilyen fogorvosi kezelés kerül, úgyhogy ha nekem most is azt mondják, hogy csak így lehet, vagy sehogy, akkor rendben, húzzák ki annyi fogamat, amennyit kell, de nem akarok ilyen béna mosollyal maradni életem végéig.

A normális kinézet megszerezhető - lehet, hogy nagy árat kell érte fizetni, de szeretnék végre normálisan kinézni, ha mosolygok és nevetek. Én hahotázni akartam! Mások arcába nevetni széles vigyorral, és nem szégyenkezni/takargatni tovább azt, ami másnak természetes, hogy megmutathatja. Másnak lehet, csak nekem nem???

Úgyhogy 2016. októberében elkezdtem a témával ismét komolyabban foglalkozni, elmentem még 3 eltérő maszek rendelőbe, és azt mondtam: ha nekem az egyik hely szimpatikus lesz, ott csináltatok egy röntgenfelvételt, egy lenyomatot, és ha még annak alapján is biztosan és kétséget kizáróan azt állítják, hogy muszáj a foghúzás, akkor legyen.

Mert az igazsághoz hozzá tartozik, hogy soha nem jutottam tovább az ingyenes konzultációnál, ahol csak szemrevételezéssel vizsgálnak meg, és feltételezésekbe bocsátkozva állítják ezt a szörnyű, csonkítással felérő diagnózist. Ugyanis ha valaki szemrevételezéssel mer állítani egy ilyen (számomra) súlyos, és visszafordíthatatlan tényt, akkor annál én korábban nem jelentem meg többé, és nem is gondolkodtam azon, hogy ennek ellenére azért készíttessek már röntgent és lenyomatot valamelyik rendelőben.

Viszont 30 éves koromra ez az elhatározás is megérett bennem (most azzal az érvvel, hogy hátha a lenyomat és a röntgen alapján mégis csak van kilátásom rá, hogy minden fogam megmaradjon), és elkészült a röntgenfelvétel egy igen jó reklámmal rendelkező rendelőben, majd a lenyomat egy másik, lakóhelyemhez közeli olyan rendelőben, ahol már korábban jártam egyszer, a meddő próbálkozásaim alkalmával, és ahol a doktornő elég szimpatikusnak tűnt.

Itt a doktornő 1 héttel későbbre elkészítette nekem a gipszmintámat, és azon be is jelölte, hogy melyik fogaimat kellene kihúzni. Még most is élénken emlékszem rá, hogy ezzel kezdte a rossz hír közlését: „nagyon szerettem volna foghúzás nélkül megoldani, de annyira vékony az állkapocs csontod, hogy nem bírná azt, hogy annyira kidöntsem a felső metsző fogaidat, amennyire fogak húzása nélkül muszáj lenne, úgyhogy sajnos alul-felül húzni kell 2-2 fogat. És előtte az ínyben lévő két bölcsességfogadat is ki kell műteni. Azok nélkül gyere vissza hozzám fogszabályzóért”.
Ez a kifejtés eléggé szuggesszíven és meggyőzően hatott rám, és ugyanakkor egyből összedőlt bennem a világ, és kezdett a fejem vörösödni, annyira ideges és csalódott lettem. Ugyanis hiába készült végre röntgen és lenyomat is a fogaimról, a diagnózis ugyanaz: muszáj fogakat húzni.

Közben volt a fejemben egy gondolat, hogy azért egy másik rendelőben sem ártana véleményt kérnem a röntgenfelvétel és a gipszlenyomatom birtokában, nehogy most a türelmetlenségem miatt járjak úgy, hogy végre itt vannak a kezemben ezek a leletek, és pont most nem kérem ki több orvos véleményét a minták birtokában, csak egyetlen egy orvosét. Tehát még ekkor is élt bennem egy olyan hiú remény, hogy hátha egy másik orvos máshogyan vélekedik.

Így hát eljutottam a munkahelyemhez közeli másik rendelőbe, ahol a doktornő szintén nagyon szimpi volt, bár a szemrevételezése után ő sem kecsegtetett azzal, hogy egészen biztosan maradhatnak a fogaim. De ő már legalább azt mondta, hogy biztosat csak a röntgenfelvételt és a lenyomatot megvizsgálva tud állítani, illetve még utána is kiderülhet, amikor elkezd dolgozni a fogszabályzó, hogy mégsem kell fogat húzni – hiszen nyilván nem azzal kezdené, hogy kihúzná előre a fogaimat, és utána tenné csak fel a fogszabályzót.

Nála 2017. januárjában jártam, és már jó előre közöltem vele, hogy én csak nyáron, vagy legkorábban tavasszal tudnék belevágni a dologba, amikor elengednek több hét szabadságra a munkahelyemen, és tudok esetleg „fogatlan banyaként” rohangálni pár hétig, meg szokni a fogszabályzómat és a foghúzás miatti fogatlanságomat.

Nála is volt egy mondat, ami nagyon megmaradt bennem: amikor befejeztem egy fél mondatát, amit a foghúzás szükségessége miatt kezdett el kifejteni, akkor így szólt nagy boldogan:

„Na, végre, köszönöm, maga végre az olyan első páciens, aki nem ágál minden erejével a foghúzás ellen (ekkor voltam már 99%-ig beletörődött állapotomban), hanem belátja, hogy erre azért is szükség van, mert ugyan be lehet szabályozni a fogakat foghúzás nélkül is, és addig nincs is semmi probléma, míg fenn van a fogszabályzó, mert az sínezi a fogakat, de mihelyt lekerül a fogakról, és a gyerek nem hordja az éjszakai fogszabályzóját olyan gyakran, ahogyan kellene, akkor jön a feldúlt szülő hozzám, hogy miért kezdenek visszarendeződni a gyerek fogai? Ekkor csak széttárom a karomat, és azt mondom nekik: hát maguk nem engedték kihúzni a gyerek fogait, hogyan várják akkor el, hogy stabil legyen az elért eredmény?”

Már ekkor szöget kellett volna üssön a fejembe az a fél mondata, miszerint „meg lehet szabályozni ugyan a fogakat foghúzás nélkül is, csak úgy nem lesz tartós az eredmény”. Jé, mégis meg lehet szabályozni foghúzás nélkül is??? De hát az egy újabb orvosi hozzáértést (vagy véleményt) igénylő kérdés lett volna, hogy mitől stabilabb egy olyan módszerrel végzett fogszabályozás, ahol fogakat távolítottak el, mint egy olyan módszer, ahol nem húztak fogakat? Ezt már meg sem mertem kérdezni, mert nyilván nem beszélt volna maga ellen, ha válaszolt is volna a kérdésemre. Biztosan kitalált volna valami elég hihető választ, hiszen én úgysem értek hozzá, mivel hát nem vagyok orvos.

Mindenesetre a beszélgetés végén – amikor inkább az orvos hallotta azt, amit szeretett volna, én pedig azt hallottam, amit nem igazán akartam – megállapodtunk abban, hogy április 14-ére (a dátumnak később jelentősége lesz!) készít nekem egy kezelési tervet, ami alapján eldől, hogy kell-e, és ha igen, pontosan melyik fogaimat húzni. Mondom: ez volt a sokadik orvos, akiben kivétel nélkül fel sem merült, hogy elgondolkodjon olyan módszeren, ahol nem kell egyetlen fogat sem kihúzni. Tehát ő is ugyanolyan foghúzás-párti volt, mint az előző körülbelül 9 másik maszek fogorvos.

A fél mondatával pedig már nem is foglalkoztam, hiába ültetett vele bogarat a fülembe, mert elképzelésem sem volt, hogy hová forduljak ezzel a fél mondattal, és ha foglalkoztam volna vele, és még másik 10 helyre elmentem volna, akkor könnyen lehet, hogy idegroncsként hagytam volna a fenébe a témát még további 10 évig konkrét továbblépés nélkül a levegőben.